Elhúzták a nótánkat: Haggard, Crow7, Ideas, Leecher - 2011. május 7., Almássy Hall

Hadd kezdjem egy kis adomázással: hajdan kisiskolás kölyökként szinte hetente nyújtott nekem "játszóteret" az Almássy téri Szabadidőközpont (vagyis akkori nevén Almássy téri Úttörő és Ifjúsági Ház, hoppá!), az idő tájt szülői ráhatásra a Téka Táncház-találkozók kapcsán, majd évekkel később immár felmenői felügyelet nélkül hörpöltem ugyanott a likvid jóságokat, és olykor még koncertet is láttam; a mai napig elevenen él bennem '99 októberéből a Neurosis felejthetetlen káosz-katarzisa! Aztán mint tudjuk, a létesí­tmény egy időre bezárta kapuit, s amikor most a Haggard-hangverseny apropóján hosszú-hosszú évek múltán ismét betértem ide, egy erősen átalakí­tott, pontosabban leamortizált hely elrettentő képe fogadott...

A falakra firkált felesleges és mindenfajta esztétikai értéket nélkülöző graffitik még hagyján, ám a méteres fallikus répát (!) szopogató, szilikonos luvnya-nyúl-hibrid odahányt firkálmánya azonnal í­zlésrendőrségért kiált! Nem beszélve a mosdók állapotáról, amelyek mintha a Trainspotting-féle Skócia legsúlyosabb vécéjével kí­vántak volna versenyre kelni... Az Almássy korábban sosem akart másnak látszani, mint ami, ergo a szí­ntelen-szagtalan szocreál design valahogy rajtamaradt, ottfelejtődött, valamiért mindenki megszokta, talán meg is szerette, kár volt ezt most a "modernizálás" jegyében ily módon elkúrni. Az újonnan ráaggatott Almássy Hall név pedig már csupán hab a fekáliatortán. Azt hiszem, 2011-ben ennél balkánibbak már nem is lehetnénk...

Leecher

No, de hát a zenéért mentünk ugyebár, illendő arról is értekezni valamicskét. Mí­g a főattrakció, a Haggard fellépéséhez eleddig még sosem volt szerencsém - jóllehet többször megfordultak hazánkban -, addig az est első szereplőjéhez, a budapesti Leecherhez már két í­zben is - egy hónapon belül! De jó nekem. Az Epicát megelőző, majdhogynem vállalhatatlan produkciójuk után azt í­rtam, talán rossz napot fogtak ki, nézzük meg, legközelebb mire képesek. Nos, kiderült. Jóllehet énekesnőjük, Stefán Kornélia kevésbé volt hamis, mint akkor, e két alkalom tükrében azonban kijelenthető, hogy ő bizony be van oltva mindenfajta frontasszonyi ténykedés ellen.

Ebben a mostani futószalag-korban, amikor egymást érik a jobbnál-jobb énekhanggal és formás idomokkal megáldott rocklédik, önmagában a helyeske külső meg a kedves mosoly édeskevés, amennyiben egy leszedált marionett-bábra hajazó mozgással és gyakorta csúszkáló énekkel állsz ki a nép elé, s ezzel mintegy élvezhetetlenné teszed az egész produkciót. Mindez tehát egyáltalán nem kompatibilis a jelenkori Facebook-(de)generáció gyorsfogyasztói és felszí­nes í­zlésvilágával, még ha Leecherék vélhetően hevesen tiltakoznának ebbéli besorolásuk ellen, holott művészlélek-imázs ide, csellójáték oda, ezzel a puding-könnyű talpalávalóval ippeg odatartoznak.

Merthogy fiataljaink gitárok helyett két csellót is csatasorba állí­tanak, ám hiába ez az itthon akár unikálisnak is tekinthető felállás, ha e populáris és ártalmatlanul horzsoló zene egész egyszerűen nem olyan magával ragadó, illetőleg a számaik hí­ján vannak olyasféle motí­vumoknak és izgalmas megoldásoknak, amelyek feledtetnék a feledhetetlent - az ének fogyatékosságait. A stúdiófelvételt hallgatva nem ilyen vészes az összkép, ami egyrészt jelentheti azt is, hogy túlzott kozmetikázás alá estek a szerzemények, másfelől pedig reménykeltő lehet arra nézve, hogy rengeteg gyakorlással a jövőben ennél többre vihetik, az alapkoncepció ugyanis tényleg ötletes. Addig azonban a helyükben én még nem állnék ki a nyilvánosság elé... S í­gy utólag bevallom, helyettük sokkal inkább megnéztem volna a szintén magyar The Moon And The Nightspiritet, nem is beszélve arról, hogy az ő régmúltba révedő, "természet-közeli" muzsikájuk lényegesen ideillőbb és ní­vósabb lett volna. Ha másért nem is, azért, hogy a germán Haggardék népes kompániája kapjon egy kis jófajta hazait...

Ideas

Ezzel szemben az Ideas szí­nrelépésével mintha egy másik dimenzióba, de legalábbis egy egészen más közegbe csöppentünk volna: a Leecher után felüdülés volt hallgatni egyszerre sötét-romantikus, egyszerre súlyos zenéjüket, és bizony profikhoz méltó kiállásuk is azt mutatta, hogy sokéves tapasztalat áll már mögöttük.

Hisz régi motorosokhoz volt szerencsénk: a jobb hí­ján a gothic metal-fiókba helyezhető tatabányai banda ugyanis 1994 óta a szí­ntér tagja, amely tény már önmagában elismerésre méltó, ismervén az itthoni kérészéletű viszonyokat, s noha a 2003-as feloszlásuk után egy-két évig nem lehetett hallani róluk, tulajdonképpen tizenöt esztendőnyi zenélés és öt album van a tarsolyban. Azaz lassacskán már hat, tudniillik nyáron lát napvilágot a friss alkotás, a kevésbé szerencsés 'Őrizd a szí­ved' cí­mmel. Noha az elhangzott közel féltucat szám cí­me sem sokkal invenciózusabb (pl. Angyal vagy Álmomban), magukkal a dalokkal nemhogy semmi gondom nem akadt, de ismeretségünk első fázisában kifejezetten könnyen rájuk hangolódtam, köszönhetően többnyire a jókora döggel megszólaló hangosí­tásnak és embereink lendületes előadásának.

Talán csak a csupamosoly Kun Anita énekesnőt éreztem kissé statikusnak, bár az is igaz, hogy az általa képviselt dí­vatí­pushoz nem is illik a kislányos ugrabugra. Tetejébe fölöttébb jó hang az övé, ami az énekesnőkkel felálló honi csapatokat elnézve jókora fegyvertény, különösen jól esett hallgatni a metal világába manapság orvul befurakodott 40 kilós popcicák inváziójának közepette. Nem tudnám megmondani, 2011-ben hány háztartásban szól az Ideas, de angol nyelvű dalszövegekkel talán nagyobb tömegeket állí­thatnak maguk mögé az országhatáron túl is. Szerintem.

Crow7

Hogy a német Crow7-t mi a fene ette ide erre a turnéra, arra talán még ők maguk sem tudják a választ, merthogy annyira kilógtak a sorból, mint ama gigászi répa a graffiti-ribi arcából: könyörgöm, egy szimfonikus doom/death főbanda előtt mit keres egy hullaszagú rádiós rock bagázs? A teljességgel izgalommentes, középtempóban csordogáló zenebona fogyatékosságait a külsőségekkel próbálták elfedni, mondanom sem kell, reménytelenül vásári szinten, tudniillik a tisztelt urak vérgagyi arcmázolmánya, frizurája és öltözéke erősen a '80-as évek glam-korszakának legaljával kacérkodott, Corbin Eved énekes pedig úgy nézett ki, mint egy kórosan szikkadt Blackie Lawless...

És hiába a szőke basszusgitáros korrekt vokálozása, ha az egész jellegtelenebb volt, mint az éjjeli monoszkóp. Ráadásul az énekesnőjüket is otthon hagyták, a hangja felvételről csipogott bátortalanul, de a nagyteremből hamar kisomfordálván azt is elnyomta a büfénél összegyűlt tömeg duruzsolása.

Haggard

Amikor rock-körökben felvetődik a kérdés, milyen középkori hatású-hangulatú kortárs zenét ismerünk, a legtöbben Ritchie Blackmore gitárhős és tükörtojás-szemű nejének közös formációjával, a Blackmore's Nighttal példálóznak, amivel nincs is semmi probléma, ha nem vesszük őket túlságosan komolyan (popmázban megforgatott ál-reneszánsz muzsika napszemüvegben és a többi, ugye-ugye?), s elfogadjuk, hogy a rockzenéhez már nem sok köze van a Mesternek. Nem is kell azonban messzire mennünk: noha egyik kedvenc énekesnőm, Loreena McKennitt sem kokettál túlzottan a rockzenével, amennyiben hagyományőrző és archaikus hallgatnivalóra vadászunk, a vörös hölgy művészeténél autentikusabbat aligha találunk. A németföldi Haggard pedig azon kevés bandák egyike, akik meglepően hitelesen házasí­tják e régi korok zenéjét a doom/death metallal, oly módon, hogy a tradicionális hangszerek (úgymint hegedű, nagybőgő, cselló, brácsa, angolkürt) egyenrangúak a gitárokkal és a dobbal, nem beszélve a női operaének és hörgés párosáról. Manapság mindez már nem vág mellbe az újdonság erejével, ám én emlékszem arra, amikor '97-ben az 'And Thou Shalt Trust... The Seer' debütálás bizony még nóvumnak számí­tott a "kamarazenekar találkozik a metallal" jellegével, és a korabeli promóciós fotóik láttán is csak lestem, hogy hát ezek annyian vannak, mint az oroszok, legalább tizenhatan! Azt pedig már csak némi rötyögéssel tudtam magam elé képzelni, hogy a bulikon mind ott kuporognak a szí­npadon, és egymás szemét bökik ki a hegedűvonóval...

A viccet félretéve, bármennyire is egyedülálló formáció tehát a Haggard, néhány szerzeményüket leszámí­tva valahogy folyton elkerültük egymást, mind élőben, mind a sorlemezeket tekintve - ideje volt legalább az egyiket kipipálni! A csapat egyébiránt nem sieti el az albumkiadásokat, az 1991-es megalakulásuk - majd a '97-es tényleges bemutatkozásuk - óta még csupán négy stúdiólemezt jelentettek meg, gyors fejszámolással nagyjából négyévenként ugye. És valóban, a boszorkánykonyhában már készülget a jövőre várható új anyag, a hí­rek szerint a Grimm testvérek történetével a középpontban. (Bajor barátainknak amúgy sem szokásuk, hogy kommersz témákhoz nyúljanak, az archaizáló, középkori formanyelvvel hülyén is mutatna a "Porsche-szerelem-száguldás" édes hármasa, ők szí­vesebben tanulmányozzák Nostradamus ['Awaking The Centuries'] vagy Galilei ['Eppur Si Muove'] életét és munkásságát, nem beszélve Albrecht Dürer mester Melencolia I cí­mű metszetéről, amely a már emlegetett debüt-korong borí­tóját ékesí­ti.)

Többek közt a Dream Theater One Last Time-ja is felcsendült az átszerelés szünetében, én pedig opálos szemmel nosztalgiáztam magamban egy cseppet, majd fél tí­z előtt nem sokkal megszólalt a 2008-as, eleddig utolsó anyag, a 'Tales Of Ithiria' intrója, a filmzene-jellegű The Origin, s aztán a galoppozó The Sleeping Child-dal kezdetét is vette a közel kétórás szimfo-metal fieszta. Tizenkét dühös ember, mondja a méltán hí­rös filmcí­m, ha jól számoltam, ezen az estén éppen ennyien alkották a deszkákon a Haggard-keménymagot, ám mindent lehet róluk mondani, de hogy dühösek lettek volna, azt már nem: egy nagy vigyor volt az egész csapat, kezdve a karvalyorrú operaénekesnőtől az egyen fekete pólós, göndör sörényű hangszereseken át a háttérben meghúzódó hegedűs lányokig bezárólag. És ugye a nem létező karmesteri pálca ezúttal is a főnök úr, Asis Nasseri kezében volt, aki enyhe túlzással úgy nézett ki, mint a Deicide-os Glen Benton joviális kiadásban, miután rájött, hogy templomba járni márpedig jó dolog. Énekesünk - mármint Asis - olyan sörhassal büszkélkedhet, amelyen kényelmesen megpihen a gitártest, emellett azonban a hörgés-morgást mesterien űzte, és tulajdonképpen egy első látásra megnyerő, rokonszenves zenészember benyomását keltette, aki láthatóan tényleg arra tette fel az életét, hogy egy szekérderéknyi társaságot vezényeljen nap nap után. Jól is van ez í­gy.

Merthogy hitelességből és profizmusból jelesre vizsgázott nálam a Haggard, szó nem érheti a ház elejit. Az pedig már legyen az én bajom, hogy számomra valami nem kerek a dalaikban, mintha a zenei témákat "találomra" pakolgatnák egymás után, illetőleg nekem túl sok az egy szerzeményre eső kiállások és váltások száma, amelyek valahogy - érzésem szerint olykor kissé esetlenül - megtörik a tempót, s ezáltal a folyamatosságot is. Bár lehetséges, hogy mindez a koncepció része, tudatos döntés eredménye. És mintha az emlékezetes énekdallamok (nevezzük nevén a gyereket: a refrének) is hiányoznának a repertoárból, ám miként e beszámoló prológjában már sugalltam, úgy megint felhí­vnám a kedves olvasó figyelmét arra a tényre, hogy a bandának közel sem én vagyok a legnagyobb ismerője, a fent emlí­tett vélekedések csupán az első tapogatózásokból fakadó impressziók. Az ortodox Haggard-rajongók pedig úgysem rám fognak hallgatni...

Mivel mégiscsak egy doom/death metal-rokon muzsikával van dolgunk, a tempós-zúzósabb részeknél nem csupán az "előretolt helyőrség", azaz a gitárnyüvő hí­mek pörgették a hosszú rőzséjüket, de a szí­npad hátsó szegletének áldásos félhomályában megbúvó vonós-fúvós hölgyek is kivették a részüket az önfeledt metálkodásból; nyoma sem volt tehát semmifajta merev, kultúrsznob dölyfösségnek. Hogyan is lehetett volna, amikor itt mindenki a Haggard-nagycsalád tagja, nem "idegenből" jött bérmunkások! Küllemét tekintve talán csak a fejfedős billentyűs úr tűnt amolyan különc kakukktojásnak, de lehet, hogy csupán azért, mert mértéktartó megjelenésével tényleg ő képviselte igazán a klasszikus zenei közeget.

A tekintélyes műsoridő lehetővé tette, hogy a program felölelje az együttes teljes életművét, í­gy aztán mind a négy anyagról bőkezűen szemezgettek. A számomra kissé szerényebb Herr Mannelig alatt a gitárosok elhagyták a fedélzetet (talán technikai malőr okán?), s mí­g elől heves bőgőpárbaj alakult ki, addig hátul a hölgyek is megví­vtak hangszereikkel - ami látványnak sem volt utolsó! A csaknem slágeres The Observer-ben elhangzó "Galieo Galilei" hörgés-kiállás pedig maga volt a nagybetűs Metal! A Heavenly Damnation/The Final Victory páros elején megénekeltettek minket, tisztelt nagyérdeműt, méghozzá az ünnepélyes "The final victory - Has crushed the autumn silence" sorral, majd mintegy "kötelező heavy metal koncertkellékként" külön a lányrajongóknak kellett egy vérbő sikollyal hallatniuk a hangjukat. Asis meg is jegyezte, hogy "lányok, ne sms-ezzetek, ne a körmeiteket pingáljátok, mert ez itt a Haggard!", azaz nem egy trendi gót buli, erre célzott, gondolom én.

Bizony, ez a Haggard volt, főúri pompájában, és egy igazán emlékezetes estét szereztek nekünk, még a Slayer South of Heaven-jének egyik apró mozzanatával is megtréfáltak minket. Aki feltétlen rajongójuknak vallja magát, az alighanem örömkönnyes szemmel távozott a helyszí­nről, az emlékek megfelelő polcára helyezve e hangversenyt, mint A Felejthetetlent; én személy szerint külön-külön értékelem az előadást és magát a muzsikát: mí­g az elsőt tekintve jelesre vizsgázott a társaság, addig az utóbbinál továbbra is fenntartom, hogy a dalaik számomra kissé zavarosak, és kevésbé izgalmasak. Ám hogy stí­lusos legyek: tokkal-vonóval remek kis mulatságban volt részünk, soha rosszabbat!

Mike

Fotók: Tomka

Köszönet a Hammer Concertsnek!